Az Odüsszeia szövege mint forrás
Egy háromezer éves
történet nyomában
Hogyan őrizhette meg egy eposz
egy valódi tengeri út emlékét?
A kutatás alapkérdése
Az Odüsszeia nem hajónapló és nem útleírás. Költői mű, amelyben istenek, mitikus lények és valóságos földrajzi elemek keverednek egymással. Mégis meglepően sok olyan részletet tartalmaz, amely egy hajózási útvonal vizsgálatánál felhasználható.
Az eposz megnevezi az indulási és érkezési helyeket, a hajózás időtartamát, a szelek irányát, a viharokat, a partok jellegét és az egyes szigetek fontosabb tulajdonságait.
A kutatás alapvető kérdése ezért nem az, hogy az Odüsszeia minden eseménye valóban megtörtént-e. Azt vizsgálom, hogy a történet hajózási adatai összeilleszthetők-e egy valóságos földközi-tengeri útvonallá.
Hogyan születhetett meg a történet?
Amennyiben munkahipotézisként elfogadjuk, hogy Odüsszeusz valóban bejárta az eposzban szereplő útvonalat, akkor az eredeti történet hajózási információi a következő módon maradhattak fenn.
Hazatérése után Odüsszeusznak el kellett mesélnie, mi történt a Trójából vele együtt elinduló akhájokkal. Számot kellett adnia hosszú távollétéről, társai elvesztéséről és arról, merre járt.
Ez nem lehetett egyszerű feladat. Az elpusztult társak hozzátartozóit és saját népét is meg kellett győznie arról, hogy az akhájok hősiesen küzdöttek, sorsuk pedig az istenek akarata szerint teljesedett be.
Egy történet akkor válik igazán hihetővé, ha valós eseményekre épül.
Elképzelhető, hogy a megtörtént utazás adta azt a fonalat, amelyre később színes gyöngyökként felfűződtek a természetfeletti kalandok.
Maga az Odüsszeia is utal erre. Amikor Odüsszeusz még ismeretlenként beszél önmagáról Pénelopénak, Homérosz a következőképpen fogalmaz:
Én nem állítom, hogy Odüsszeusz hazudott.
Az akkori világ embere másképpen értelmezte a természeti jelenségeket és a váratlan eseményeket.
„Sok hazugot mondott, mi olyan volt,
mint az igazság.”
Odüsszeia, XIX. ének, 203. sor
Devecseri Gábor fordítása
Egy hirtelen kitörő vihar nem egyszerű meteorológiai jelenség volt, hanem valamelyik isten haragjának megnyilvánulása. A váratlan balszerencse mögött isteni akaratot kerestek, a kedvező fordulatot pedig az istenek segítségének tulajdonították.
A történetben így válhatott a vihar Poszeidón haragjává, a veszélyes tengerszoros Szküllává és Kharübdiszszé, az ismeretlen sziget pedig valamelyik istennő birodalmává.
A valóságos földrajzi és hajózási események fokozatosan mítosszá alakulhattak.
Az Odüsszeia útja a szájhagyományban
Az Odüsszeia története évszázadokon keresztül szájhagyomány útján terjedhetett. Énekmondók adták elő lakomákon, ünnepeken, temetési játékokon és más közösségi alkalmakon.
Ezek az énekmondók nem egyszerűen megtanulták és változatlanul elmondták a történetet. Minden előadás alkotó folyamat volt. Az előadó az ismert történeti elemekből, állandó fordulatokból és költői formulákból újra felépítette az éneket.
Milman Parry és Albert B. Lord kutatásai mutatták meg, hogy az ilyen szóbeli költészet sajátos nyelvet használ. Az ismétlődő helyzetekhez ismétlődő kifejezések, jelzők és teljes verssorok kapcsolódnak.
Ilyen ismert homéroszi formula például a „rózsásujjú hajnal”. Ezek a visszatérő fordulatok segítették az énekmondót a történet előadásában és a vers ritmusának megtartásában.
A szájhagyomány ugyanakkor nem változatlan másolást jelentett.
Milman Parry – a szóbeli költészet kutatója
Minden előadás során módosulhatott a történet: egyes részek rövidülhettek, mások bővülhettek, új jelenetek és magyarázatok kerülhettek bele.
Ennek ellenére a történet váza, az események sorrendje és számos állandó részlet hosszú időn keresztül fennmaradhatott.
Homérosz és az írásban rögzített eposz
A homéroszi eposzok keletkezésének kérdése mindmáig nem tekinthető teljesen lezártnak.
A hagyomány Homérosznak tulajdonítja az Iliászt és az Odüsszeiát. Egyes kutatók szerint mindkét mű ugyanannak a költőnek az alkotása, és az Odüsszeia Homérosz későbbi, érettebb műve lehetett.
Más kutatók úgy vélik, hogy a két eposz különböző szerzőkhöz vagy eltérő költői hagyományokhoz kapcsolódik. Abban azonban széles körű az egyetértés, hogy mindkét mű mögött hosszú szájhagyomány áll.
Azt sem tudjuk biztosan, hogy Homérosz valóban létezett-e. Személyéről kevés megbízható adat maradt fenn; a hagyomány vak költőként ábrázolja.
Abban, hogy az Odüsszeia költője is „Homérosz”-nak nevezte magát, egyébként közrejátszhatott szerénysége és – talán még nyomatékosabban – az a tény, hogy az Iliász-költő neve hamarosan „a költőt” jelentette, fogalommá magasztosult. Csak ezzel magyarázható, hogy a jóval későbbi –
i. e. 7. – 6. századi – Homéroszi Himnuszok és a Békaegérharc szerzői is Homéroszként léptek a világ elé.
Sőt: az eposzokat előadó s feltehetőleg önálló műveket is szerző énekesek (az aoidoszok) ugyancsak Homérosz-utódoknak nevezték magukat, azoknak a kultikus közösségeknek példájára, akik valamely istentől vagy félistentől vezették származásukat ”
A görög ábécé használata i.e. 8. században terjedt el. Ez lehetővé tette, hogy az addig szóban továbbadott költeményeket írásban is rögzítsék.
Nem tudjuk bizonyosan, hogy a költő saját kezűleg írta-e le az eposzt, egy írástudónak diktálta, vagy egy későbbi szerkesztő állította össze a szájhagyomány különböző változataiból.
A ma ismert Odüsszeia tehát nem egyetlen pillanatban született meg, hanem hosszú fejlődési folyamat eredménye. Arisztotelész és számos későbbi kutató véleménye szerint az Odüsszeia Homérosz öregkori alkotása lehetett.
A homéroszi eposzok eredetének kérdése a mai napig nincs eldöntve. Kétségtelen, hogy az Iliász és az Odüsszeia anyagában különböző koru rétegek vannak, a mükénéi kortól kezdve az i.e. 8.-7. századig.
A mükénéi korról szóló dalok nemzedékről nemzedékre szálltak tovább, átalakultak, új anyaggal egészültek ki, összeszövődtek egymással. Egy azonban biztos, hogy az alkotó szájhagyományozást az írásbeliség rohamos megjelenése gyorsan elsorvasztotta az i. e. 6. századtól.
Az ókori könyv útja: a tekercstől a kódexig
Az ókori könyv eredetileg a papirusztekercs volt.
Ez úgy készült, hogy az egyiptomi papiruszcserje szárát csíkokra vágták, szárából lapokat préseltek, amelyeket aztán hosszú szalagokká ragasztottak össze. A könyvkészítéshez 6-10 méter hosszú tekercseket választottak, amelyek a mai lapoknak megfelelő, egymást követő oszlopokkal írtak tele és végül egy botra tekerték fel.
A papirusztekercsek
Sajnos ez a törékeny anyag gyorsan elhasználódott, mert a tekercseket a felolvasáshoz le-fel kellett tekerni. Tovább csökkentette a papirusztekercsek élettartamát a nedvesség és a rovarok kártétele. Ezért néhány vitatott kivételtől eltekintve a Bizánc előtti korból az antik szerzők saját kezűleg írt példányai (az ún. autográfok) nem maradtak ránk.
Úgy tűnik, hogy az i. e. 5. századig a görög könyveket az érdeklődők magánmásolatok révén terjesztették és csak ezt követően jött létre a hivatásszerűen űzött könyvkereskedelem. A régebbi és a korabeli irodalmat számos, gyakran megbízhatatlan és elvadult másolatban terjesztették. A későbbi hagyomány Peiszisztratosz athéni türannoszhoz kapcsolta a homéroszi eposzok szövegének rendezését. Elképzelhető, hogy a Panathénaia ünnep szavalóversenyeihez egységesebb előadási rendet alakítottak ki, de az úgynevezett peiszisztratoszi szövegrevízió történeti hitelessége vitatott.
Ilyen lehett Peiszisztratosz
Ilyen lehetett az
Alexandriai könyvtár
Az alexandriai Muszeion és könyvtára az első Ptolemaioszok uralkodása alatt jött létre. Gyűjteményének nagyságáról eltérő, gyakran legendás számok maradtak fenn, de kétségtelenül az ókor egyik legjelentősebb tudományos és szövegkritikai központja volt.
Az i. sz. 1. századtól fokozatosan elterjedt a kódex: az egyik oldalukon összefűzött lapokból álló könyvforma. Készülhetett papiruszból vagy pergamenből is, és a késő ókorban fokozatosan háttérbe szorította a tekercset.
A pergamen nem más, mint a cserzett és vékonyra csiszolt állatbőrből készült lap, amelynek mindkét oldalára lehetet írni, és ezért kis terjedelme ellenére kétszer annyi információt tartalmazott. Kezelése sokkal könnyebb volt, lapozni lehetet benne, és élettartama is lényegesen nagyobb volt.
A kéziratok fennmaradása és pusztulása
Sajnos azok az irodalmi művek, amelyeket nem másoltak át pergamen kódexekbe, mindörökre elvesztek. Ezt a folyamatot a 9. századi un. bizánci reneszánsz állította meg.Különösen Phótiosz konstantinápolyi pátriárkának és a kéziratokat gyűjtő, másoltató Kaiszareiai Aréthasznak köszönhető számos ókori mű fennmaradása.
Konstantinápoly 1204-es kifosztása számos kézirat és műkincs pusztulásával vagy szétszóródásával járt. A görög művek fennmaradásában ugyanakkor továbbra is meghatározó szerepet játszottak a bizánci másolók, kolostorok és tudósok.
Ettől kezdve megindult az antik irodalom és a görög tudósok írásainak átáramlása Európába, főleg Itáliába. Itt a kódexeket már szorgalmasan másolgatták, amíg a XV. század végén a könyvnyomtatás meg nem jelent. Ettől kezdve már biztonságban voltak az ókori szerzők művei.
Ezek szerint az antik irodalomnak csak töredéknyi része maradt az utókorra. Sok eposz költőt csak névről vagy pár sornyi idézetből ismerünk. Arisztotelész még több száz dráma ismerete alapján alkothatta meg tragédiaelméletét – mi azonban a tragikus triász életművének csak kis hányadát olvashatjuk: Aiszkülosz állítólag mintegy kilencven tragédiájából hetet őrzött meg az idő, Szophoklész százhúsz drámájából csak nyolcat.
A SZÖVEG HÁROMEZER ÉVES ÚTJA
1.
Trója kora
kb.i.e.12.-13.sz.
2.
Szájhagyomány
i.e. 1. évezred
3
Irásbség
i.e. 8.-6..sz.
4.
Alexandriai szerkesztés
kb.i.e. 3.-2.sz.
5.
Kódexek kora
i.sz.4-10.sz.
6.
Nyomtatás
15-19.sz.
7.
Modern fordítások
20-21.sz.
I. e. 8. század – A homéroszi eposz kialakulása
A korábbi szóbeli hagyományból megszületik az Odüsszeia költői formája.
I. e. 6. század – Az athéni hagyomány
A későbbi források szerint Athénban kísérlet történhetett az eposz előadásának és szövegének egységesítésére. Ennek pontos története vitatott.
I. e. 3–2. század – Alexandria
Az alexandriai tudósok összehasonlították, javították és jegyzetekkel látták el a különböző szövegváltozatokat. Munkájuk jelentősen befolyásolta a később továbbadott szöveget.
i e.282- 260 között az Alexandriai könyvtár első könyvtárosa, az epheszoszi Zénedotos elkészítette az első kritikai kiadását, őt követte ebben a bizánci Arisztophanész.
i. e. 160 - 131. között A szamothrakéi Arisztarkhosz elkészítette a homéroszi eposzok egyik legnagyobb hatású kritikai kiadását. Összehasonlította a különböző szövegváltozatokat, a kétségesnek tartott sorokat pedig kritikai jelekkel látta el.
A két eposz ma ismert, 24 énekből álló felosztását gyakran az alexandriai tudósokhoz kapcsolják, pontos eredete azonban nem tisztázott.
A bizánci kézirathagyomány 1453-ig. A homéroszi eposzokat a Bizánci Birodalomban számos kéziratban másolták és tanulmányozták tudósa őrizték egy másolatát.
Az Odüsszeia egyik legrégebbi teljes kézirata a 10. században készült. Ma Firenzében, a Biblioteca Medicea Laurenzianában őrzik, Plut. 32.24 jelzettel. A modern kritikai kiadások azonban nem egyetlen kéziraton, hanem számos kézirat és papirusztöredék összehasonlításán alapulnak.
1488–1489-ben Firenzében jelent meg Homérosz műveinek első nyomtatott görög kiadása, Démétriosz Khalkokondülész szerkesztésében.
A 18–19. századtól a modern klasszika-filológia új módszerekkel kezdte vizsgálni az eposz eredetét és szöveghagyományát. Ekkor jelentek meg az első magyar átdolgozások és fordítások is.
Fontosabb magyar átdolgozások és fordítások:
- Dugonics András – 1780 (átdolgozás)
- Szabó István – 1846 (teljes hexameteres fordítás)
- Télfy Iván – 1864–1888 (füzetenként megjelent prózafordítás)
- Gyomlay Gyula – 1891 (szemelvényes prózafordítás)
- Kemenes (Kempf) József – 1905 (teljes hexameteres fordítás)
- Vértesy Jenő – 1909 (teljes fordítás)
- Devecseri Gábor – 1947 (első kiadás; átdolgozott változata 1957-ben)
- Mészöly Gedeon – 1959 (teljes fordítás)
Nekem Devecseri Gábor fordítása tetszik (Európai diákkönyvtár sorozat) a legjobban.
Ebből dolgoztam, de a meghatározó szövegrészeket több magyar, angol és orosz fordításban is ellenőriztem.
Mennyire egyezik az ókori szöveghagyomány
a ma ismert szöveggel?
Fölmerül az a kérdés, hogy ha ilyen viszontagságos volt az ókori irodalom útja, akkor mennyire maradhatott meg az eredeti szöveg?
Néhány papirusztekercs a különös véletlen egybeeséssel napjainkig is eljutott.
Így Herculaneumban a Vezuv kitörésekor a levegőbe került vulkáni tufa, Egyiptomban a száraz sivatagi homok konzerválta a könnyen pusztuló anyagot.
Az Odüsszeia szövegét számos, különböző korból származó papirusztöredék őrizte meg. Ezek a legrégebbi fennmaradt tanúi a homéroszi szöveghagyománynak, és egyes helyeken a későbbi kéziratoktól eltérő változatokat tartalmaznak.
Az Odüsszeia néhány fennmaradt töredéke – illusztratív montázs
Használható-e hajózási forrásként
az Odüsszeia ma ismert szövege?
Kezdetben abból a munkahipotézisből indultam ki, hogy az eposz egy valóságos tengeri utazás emlékét is őrizheti. Nem tudhattam, ki járta végig ezt az utat; az eposz Odüsszeusznak nevezi a hajóst, ezért én is ezt a nevet használom.
Feltételeztem, hogy a szelek irányára, a hajózás módjára és az út időtartamára vonatkozó részletek kevésbé változhattak meg, mint a történet mitikus elemei.
A 2000-ben végrehajtott Odüsszeusz-expedíció megmutatta, hogy az általam rekonstruált útvonal hajózható, és az eposz több hajózási adata összeegyeztethető egy valóságos földközi-tengeri útvonallal. Ez nem bizonyítja véglegesen az elméletet, de fontos gyakorlati érvvel támasztja alá.
A Strabón által ismert világ az időszámításunk kezdete körül
A szöveg tehát nem útleírás, de hajózási adatokat őrizhet.
A következő lépés annak vizsgálata, hogy ezek az adatok – a szelek, az időtartamok, a hajók hajózási tulajdonságai, a partok és a szigetek leírásai – összeilleszthetők-e egy valóságos földközi-tengeri útvonallá.